Én jó anya vagyok?


Az azért nagyon megrendítő, amikor az anya, az elkötelezett, felelős anya egyedül marad a két-három nagyobbacska gyerek minden gondjával. Válás sem kell ehhez, meglepően sok anya válik örökké éber szervezővé (kis gyerek kis gond….): fogadóórára jár, nyelvtanfolyamot választ, pénzt keres, erején felül helytáll. Élete főszereplői lesznek a gyerekek, ők enyhítik a szakmai lanyhulás, a klimax vagy az elhagyatottság kínját. Jó az, ha sokat és gondosan foglalkozunk a gyerekkel, csak épp az ilyen nő életében alig marad más tevékenység, és szüksége van erre a mérhetetlen feladatra, a Jó Anyaságéra, meg az élményre, amely rá is kövül, hogy ő az erős, a tapasztalt, aki mindig ott van, aki megoldja. Szép lassan fojtogató kontrollá is tud válni ez, játszmává: nem élhetsz nélkülem.

Minden rendben van alapvetően, sok élmény, buli, tanulás jut a gyereknek, néha kiabálnak, csúnyákat mondanak egymásnak, de csak lassan szaporodnak a figyelmeztető jelek. És aztán esetleg azzal szembesül az ilyen anya, hogy a féltve óvott gyermeke huszonévesen nem és nem találja a helyét. Végignézi rossz döntéseit, furcsa hangulatait, érthetetlen tetoválásait, abbahagyott iskoláit. A lelkére beszél, álmatlan éjszakákat fejtör át, próbál mellette állni, egyengeti az útját, allergiagyógymódokat keres, kérdezősködik a barátairól, megpróbál megismerkedni a nagy Ő szüleivel, ismerősökkel vitatja meg a lehetőségeket. A világ terhét magára veszi. Mindig ott van.

És van, hogy kattan valami, és nem tagadható tovább, hogy az apróbb-nagyobb konfliktusok alatt ott hízott az iszonyat: a gyerek egyszer csak szektatag lesz, drogozik, kitör rajta a pánikbetegség, leugrik a hídról. És rohan az anya, és ott áll, és néz, és nem érti. Erről szólt A gyermek fekvése című román film is a csíkszeredai filmfesztiválon, nagyon pontosan.

Az apa, ha egyáltalán előkerül ilyenkor, csak azt fogja fel, hogy az anya itt elszúrt valamit. S ha homályos bűntudata támad a saját lelépése, különboldogsága miatt, még inkább ezt forszírozza. Hogy az anya. Az anya!

És az anya segíteni akar: azt adja, amiben hisz. Hogy a gyerek másban hisz, mást akar az élettől, annak megértése nem és nem sikerül. Az anya erőlteti az egyetlen olvasatot. Szeretete abban áll, hogy én tudom, mi a jó neked. Ami történt, érthetetlen, vagy egyenesen hülyeség, és rosszul látod a dolgokat, Danikám, hát miért csinálsz ilyen butaságokat. Mindent megtesz a gyerekért, és mégis, ilyenkor, ahogy addig sem, nem minden a gyerekért történik.

Ez a legszomorúbb, hogy az anyán a világ szeme, és túl sűrűre vont szemöldöke alól ez a világ azt kérdi: hát ebben a rendezett családban ez hogy lehet? Hát te nem tudtál erről? Mitől lett ilyen ez a gyerek? És az anya rémülten néz a gyerekére és önmagára, és minél többször voltak korábban kínzó önkritikái az anyaságával kapcsolatban, annál görcsösebben óvja most élete főművét, és azt mondja: én nem, nem én voltam. Én jó anya voltam. Én foglalkoztam vele. A Dani mindig ilyen volt, már kicsinek is. Az apjától örökölte. A zűrös barátai! Az az iskola, ott kezdődött minden. Az internet, a drog, a póker. Én nem. Nem én.

Az meg egyenesen szívszakasztó, amikor az ilyen zsákutcába jutott gyerek dühösen és zavarodottan jön haza a tizenötezres órabérű pszichológustól, akit természetesen az anyja fizet, meg napokig töri a fejét a családállítás után, amit szintén az anyja fizetett, és a  gyerek felveti a kérdést, hogy biztos, hogy jó volt ez az egész így az anyjával, a gyerekkor, kontroll, a tanácsok. Szerette-e őt igazán az anyja? Fuldoklom melletted, anya. És az anya, akinek érthetőek az érzései a sok lemondás után, tágra nyitott szemmel mondja: Most rám haragszol? Én mindig jót akartam, miért tartasz az ellenségednek? Olyan szép gyerekkorod volt, mindent megtettünk érted, egyengetem az utadat, én annak idején egy nejlonszatyorral jöttem Pestre… Azt éli át, hogy a gyerek hálátlan, és az anyját is ellöki magáról. Azt mondja, a gyerek befolyásolható. Hogy mondhat ilyet az a pszichológus, miért ültet el ilyesmit a gyerekben, miért hangolja az anyja ellen, az egyetlen ellen, akire ez a gyerek valóban számíthat? Miért rágódsz ezen? Előre kell nézni. Ne hallgass rá, Danikám. Nem úgy volt, a Dani mindenfélét átértelmez, nagyon is hálás volt annak idején, hogy lebeszéltem a konzervatóriumról, csak most utólag találja ezt ki, hogy bántson. Én is megbocsátottam anyámnak.

Ezek a nagyon fontos és hatalmas személyek, a szüleink tudnak a legjobban, egzisztenciális értelemben a legmélyebben bántani.

Hallgatok most egy ilyen anyát, aki túl van a poklokon. Kérdezem, hogy van a gyerek. “Mondtam neki…” — így kezdi a mondatait. De hogy van a gyerek, mit csinál? Újra meg újra kontrollszagú mondatkezdet: mondtam neki… és kizárólagos megoldások, mindenki más hülye, nem ért hozzá, és a gyerek is gyámoltalan, tévelygő, aki miért nem szedi össze magát, így meg úgy kéne, miért nem csinálja. A gyerek huszonnyolc éves. Amíg érvel és mesél, lassan világossá válik: nem a gyerek a lényeg, nem az, ami történt, hanem az, hogy az anyának igaza legyen, ő értse a legjobban a helyzetet, és kitüremkedik az aggodalma mögül az önigazolás. A kétségbeesés: én nem voltam jó anya? A tagadás: az nem úgy volt, az nem azért volt. A fájdalom, hogy nem volt jó neked, amit adtam? Nem, nem volt jó, úgy látszik: a gyerek metró alá ugrott, és ez az anya, akiről úgy tudtam, mindent, de mindent megtett a gyerekéért, a gyerekéért tett meg mindent, most hibáztat mindenkit, a gyereket, az apát, a barátokat, a szakembereket, és amilyen kérlelhetetlenül meghallom a szavakban a hamisságot, azt gondolom: azért ilyen dühös, azért hibáztat mindenkit, hogy csak magát ne kelljen. A probléma kezelésében, illetve az arról szóló beszámolóban riadtan veszem észre magát az okot: a túlkontrolláló, csak a maga igazát hajtogató anyát, aki mindent, de mindent megtett, és alig volt látszatja mitológiai erőfeszítéseinek. Pedig a gyereknél van a végső, néma igazság: a metró alá ugrás.  És amikor az anya így önigazol és tagad és fáj, akkor nem ismeri el a gyerekét mint ítélőképes lényt, akinek joga van a saját érzéseihez és értelmezéséhez. Miért érez így, miért érez úgy, hát csak magát emészti ezzel a sok negatív dologgal. És ezzel gyengíti, támadja, még mélyebbre taszítja, mert a gyerek is fontos, de a saját anyai bőre, az identitása, az, amire feltette az életét, és ami mégsem sikerült olyan jól, az még fontosabb, menteni belőle a menthetőt. Ő akarja eldönteni csak ő, hogy jó anya volt. Pedig hogy jó anyák vagyunk-e, azt nem mi anyák döntjük el.

És nem hallgatja végig a lányát sem, a szavába vág a tanácsaival, rosszallja a döntéseit, és haragszik a szakemberekre. Anyám haragudott így, amikor kérdeztem ezt-azt a gyerekkoromról: olvasol mindenfélét, telebeszélik a fejedet ezek a pszichoizék, az nem úgy volt, az nem számít… Én csak gyanútlanul kérdezgettem, ő már kuruzslót sejtett, és az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy retteg. Nagy rusnyaságokat, tátongó űröket takargat ezzel a vehemenciával, és engem is eltaszít, mert csak a szembenézés, a megértés hozhatna közelebb. Az a jó pszichológus, hát persze, aki nem piszkálja meg a mamutméretű patriarchális tabut, hogy a szüleink szeretnek minket, jót akarnak és mindenkor helyesen döntenek.

A gyerek, aki bajban van, kátyúban kínlódik, neheztel az anyjára, aki annyi mindent tett érte. És az anyának ez fáj. De egyszer a fejükre kell borulnia a hazugságnak.

Hogy ez nem jó szeretet. Hogy ez sok. Csak az a szeretet, hogy bízom a másikban, életrevalóságában — ilyennek neveltem –, teljesítményében és tévedési jogában. Abban, hogy tudja, mi a jó neki. Nem foglalok helyette szállást, nem véleményezem a szerelmét, nem akarom megmondani, mihez kezdjen. Elhiszem neki a valóságát, nem írom elő, mi a helyes, figyelek, hallgatlak, akkor is elfogadlak, ha olyasmit mondasz, ami fáj nekem. Mondd el, mit érzel, és elmondom én is. Lehetsz, aki vagy, hiszek neked, én aztán nem állok a sarkamra ellened. Mit szeretnél? És nem a magam anyaidentitását polírozom fényesre a te rovásodra. Meg tudlak hallgatni, ha azt mondod, nem voltam elég jó. Csak beszéljünk, az számít csak, és arról beszéljünk, ami fontos, akkor is, ha fáj. Nem attól fáj neked, hogy most elmondod, fájt már előtte is. Nem akarom rémülten elhallgattatni benned ezt, tényleg mindenről beszélhetünk.

Mi vajon milyen szülei leszünk a felnőtt gyerekünknek? Rendet rakunk-e helyette, elétesszük-e a vacsorát? Mennyire fogunk beleszólni a pálya- és párválasztásába, mennyire lehet tőlünk majd békénhagyást, tapintatot, megértést, pénzt kérni? Hisszük-e, hogy mi már tudjuk, mivel jár egy tizenkilenc évesen anyává lenni, művészpályára lépni? Rászólunk-e majd a gyerekre, hogy mit eszik, hová jár bulizni, mikor mossa (mosatja) ki már a farmerét? Végig kell-e néznünk rosszkedvű téblábolását az otthonunkban, vagy két kontinensen túlra száll utána az aggódó gondolatunk? Kinek mondja el először, vagy legalább másodszor a terveit?

​

9 dolog, amit édesanyád soha nem mondott el neked!


Az anyai szerep a legnehezebb a világon, hisz a gyermekáldással 360 fokos fordulatot vesz a nő élete, ekkor még inkább értékelni fogja a módot, ahogy édesanyja őt felnevelte. Lássuk, mit nem mondott el neked édesanyád.


1.Sokszor megríkattad: sírt, amikor megtudta, hogy gyereket vársz. Sírt, amikor megszült téged. Sírt a boldogságtól, sírt a fájdalomtól, az aggodalomtól, sírt, mert a legközelebb érez magához. Érzi a fájdalmad, az örömöd, és mindenben osztozik veled.

2.Mindig az utolsó palacsintát akarja:amikor látta rajtad, hogy mindent odaadnál az utolsó palacsintáért, nem volt képes megenni. Tudd, hogy boldogabb lesz, ha téged boldognak lát.

3.Anya szeretne lenni: fájt neki, amikor rakoncátlankodtál a hasában, fájt, amikor megszült. Rosszul esett neki, amikor játszópajtásaid visszautasítottak és nem volt kivel játssz, fájt neki, amikor elestél és megütötted a térded. Veled szenvedett, amikor először voltál szerelmi csalódott, és most is fáj neki, amikor szomorúnak lát.

4.Folyton aggódott: mondhatsz bármit, mindig azért aggódott, hogy jó anya lesz-e, tartott attól, hogy helyesen nevel-e, és képes lesz-e megadni neked mindent, amire szükséged van. Aggódott, hogy nem fogsz tudni boldogulni az életben és ő nem fog tudni segíteni neked. Mindig aggódni fog, egészen addig a pillanatig, amíg melletted lesz.

5.Tisztában van azzal, hogy nem tökéletes: minden bizonnyal ő saját maga legnagyobb kritikusa. Tisztában van a hiányosságaival, és néha gyűlöli is azokat. Még nehezebb neki, amikor szóba kerülsz te, hisz tökéletes anya szeretne lenni, ám mint minden ember, követ el hibákat. Valószínűleg máig nem bocsátotta meg magának, hogy néha hibás döntéseket hozott veled kapcsolatban.

6.Sosem fáradt el: születésed után folyamatosan szükséged volt rá, és mindig melletted is volt. Karjaiban tartott akkor is, ha napi feladatait végezte, de még pihenés közben is csak veled volt elfoglalva. Karjai fáradtak voltak, de sosem panaszkodott.

7.Meghasadt a szíve, amikor sírni látott: semmi sem töltötte el nagyobb szomorúsággal, mint amikor sírni látott, és semmit nem tudott tenni, amivel megvigasztalhatott volna.

8.Mindig te vagy az első helyen: reggelizés, zuhanyzás nélkül, kialvatlanul ment munkába azért, hogy te jobban érezd magad. Szükségleteid mindennél előbbre valók voltak, órákat töltött éjszaka az ágyad mellett. Ha nem voltál hajlandó elaludni, hosszú ideig ringatott, hajnalban pedig zokszó nélkül ment munkába.

9.Mindent ugyanígy tenne: nehéz anyának lenni, de a világ mindennél többet ér, amikor először hallod a gyermeked szájából, hogy „anya”. Az érzés semmivel sem összehasonlítható. Ha visszafordíthatná az idő kerekét, ismét vállalna mindent, az átvirrasztott éjszakákat, a nehézségeket, a nevelésed során előálló problémákat, mert szeret téged. Ezért, amikor találkozol vele, mondd neki: „Anya, köszönöm”! Tudni fogja, hogy szereted.